Online zongora billentyűzet
A zongora egy billentyűs vonós hangszer, amely vízszintes (zongora) vagy függőleges (zongora) húrelrendezéssel rendelkezik.
A zongora az egyik legelterjedtebb hangszer, amelyben különböző vastagságú kalapácsokkal és húrokkal adják elő a hangot. Előbbiek a billentyűk lenyomásakor ütik az utóbbit, aminek hatására a hangszer adott magasságú és amplitúdójú hangokat generál.
A hanggyártás nemcsak rézzel vagy ezüsttel bevont acélhúrokat foglal magában, hanem öntöttvas keretet és rezonáns hangtáblát is, amelyek felerősítik a hanghullámokat és növelik azok időtartamát. Tehát, ha megnyom egy zongorabillentyűt, a hang 3-4 másodpercig tart, és fokozatosan elhalványul, ahogy a húr rezgése csökken.
A pianoforte története
Az ütős módszerrel már a 14. században elkezdték kivonni a zenét vonósokból Franciaországban. A modern zongorák - csembaló - elődeiről beszélünk. Később ezt a technológiát a klavikordoknál alkalmazták, de ez nem mentette meg a hangszert a fő hátrányától - a gyorsan elhalványuló hangtól. Kevesebb mint egy másodpercig tartott azonos hangerővel, ami kizárta a dinamikus kompozíciók előadásának lehetőségét.
Az ok a rezonancia hiánya volt, de ez csak a 17. században vált ismertté – Galileo Galilei megfelelő felfedezése után. Mindeközben a zenei mesterek intuitívan léptek fel, folytatva a csembaló és a klavikord klasszikus változatának tökéletesítését.
A 18. század elejére a kísérleteket példátlan siker koronázta, amikor az olasz mester, Bartolomeo Cristofori 1907-ben bemutatott egy új típusú vonós kalapácsos hangszert - a gravicembalo col piano e forte-t, amelyet később "zongorának" neveztek.
Benük a kalapácsok a húrok alá kerültek, a hang időtartamát és dinamikáját pedig egy rezonátor biztosította. 1716-1721-ben a hangszer kialakítását francia és német kézművesek fejlesztették tovább, különösen Jean Marius és Gottlieb Schroeter. És egy kicsit később Sebastian Erard egy dupla próbaszerelőt javasolt, amely lehetővé teszi, hogy hosszú (lassan elhalványuló) hangot vonjon ki, amikor gyorsan megnyom egy gombot.
Ha a legelső zongoráról beszélünk modern felfogásában, akkor azt 1800-ban John Isaac Hawkins amerikai mester találta fel. Ebben a hangszerben a húrok először voltak merőlegesek a talajra, aminek köszönhetően kompaktabb és kényelmesebb lett.
Az osztrák Matthias Müller, aki 1801-ben hasonló tervet mutatott be, szintén részt vett egy hasonló fejlesztésben. Ugyanebben az időszakban a korábban csak billentyűkkel vezérelt zongora két lábpedált kapott, amelyek lehetővé teszik a hang hangszínének, időtartamának és dinamikájának beállítását.
A zongora népszerűsége a 19. századtól rohamosan nőtt: az egyik fő hangszerré vált először Európában és az USA-ban, majd más országokban is. 1818-ban nyitotta meg gyártását az Orosz Birodalomban: Tischner és Virta mesterek, 1828-ban pedig Ausztriában: Ignaz Bösendorfer mester. Az azonos nevű Bösendorfer zongora márka ma is létezik, és a létezők közül a legrégebbi a világon.
A billentyűs kalapácsos hangszerek gyártásához hasonlóan jelentős mértékben járult hozzá az amerikai Steinway & Sons, amelynek termékei a 19. század közepén páratlan minőséget képviseltek.
Zongora és elektromosság
A 20. század eleji és közepe teljes villamosítása a zenei szférát is érinteni tudta, és már a múlt század 20-as éveiben megjelentek az első elektromos zongora modellek.
Náluk a hangkivonás mechanikusan - kalapácsok és húrok segítségével, a hangátalakítás pedig - elektromosan: hangszedő segítségével történt. Az ilyen zongorák egyik első modellje Lloyd Loar amerikai mérnök Vivi-Tone Clavier volt, amelyet 1929-ben mutattak be.
Az elektromechanikus szerszámok fő előnye a mechanikus szerszámokhoz képest a kompaktságuk és az alacsony költségük volt. Sokkal jobban megfeleltek turnézásra és szabadtéri előadásokra, és gyorsan világszerte népszerűvé váltak a XX. század 70-es éveinek végéig.
A 80-as években még fejlettebb és kompaktabb eszközök kezdték aktívan felváltani őket – az elektronikus zongorák, amelyek mechanikus alkatrészek használata nélkül adtak hangot. Valójában csak a vonós hangjait imitálták, de ezt annyira egyformán tették, hogy a 90-es évek közepére a terjedelmes zongorák és zongorák szinte teljesen kiszorultak a zenei színtérről.
Ma az elektronikus zongorákat „szintetizátornak” nevezik, és a hangok széles skáláját képesek produkálni, a klasszikus vonós hangszerektől az emberek, madarak és állatok hangjaiig. A "billentyűs" modern fogalma elsősorban a szintetizátorhoz kötődik, és csak azután a mechanikus zongorákhoz és zongorákhoz, amelyek már régóta nem tömegjelenségnek számítanak.